A látás monográfiában van


Egy monográfia titkos önarcképe Balassa Péter: Nádas Péter Egy monográfia nemcsak szövegek, hanem egy alkat leírása is.

100 hogyan lehet helyreállítani a látást

Ennyiben a monográfia dialogikus a látás monográfiában van belső egyensúlya a szöveg és az alkat leírása közötti "szereposztás" kérdése. A "valódi" szerző helyett a monográfia szerzője üljön le kilátás meg az életrajzi paktumot szerző és szöveg között: tulajdonképpen a fikció problémájával szembesül, mert sem a tisztán "elemzőhöz" sem a tisztán "életrajzihoz" nem térhet vissza a "szöveg" és az "alkat" szerep-konfliktusaiból.

Nádas Péterről írt monográfiájában Balassa Péter valóban konfliktust, értelmezésre váró feszültséget lát "alkat" és "szöveg" között: az alkat, melyet keres: klasszikus, anélkül, hogy ez a klasszicitás szükségképpen klasszikus értékű művekhez kapcsolódna: "Úgy tűnik, Nádas Péter alkata szerint kezdettől fogva klasszikus író, attól függetlenül, hogy mikor, milyen körülmények között hozott vagy hoz létre létrehoz-e egyáltalán úgynevezett klasszikus értékű műveket, egy olyan korszakban, mikor ez a jelző anakronisztikus, ironikus distanciával alkalmazható csupán.

Mindenesetre itt nem minősítő, normatív vagy történeti fogalomként használom e jelzőt, hanem egy alkatot írok le, belső gondolati poétikai mozgást, valamint egy bizonyos ünnepélyes hangfekvést, kimértnek tűnő megszólalást mint - öniróniával sokszor általa is reflektált - magatartást jelölök vele, így is jelezve Azt, ami a jelen horizontjában minden egyensúly- és arány-teljesítménynek szimptomatikus kísérője" NP, 18 Nem Balassa Nádas-könyve az első, ahol Nádas Péter klasszikus alkatáról esik szó.

Mégis: magyarázatra szorul ennek az "alkati" klasszicitásnak az elemzés. Balassa értelmezésében ugyanis a klasszikus nem értékkritérium, hanem kifejezetten a szerző alkata, nem norma, hanem magatartás, nem értékfogalom, mert ellentmondást hordoz: a közérthető példaszerűségével szemben éppen megértési nehézségre utal. Engem most elsősorban ez a megértési nehézség érdekel: a klasszikus beszédmódra a látás monográfiában van ön irónia és a klasszikus arány-teljesítményét kísérő szimptómák - az ellentmondás, a konfliktus jelei.

A konfliktus először is ellentétes, egymást kizáró elemek, végletek összekötésének a kísérletét jelenti: "A klasszicizáló megkötés Végletek összekötése, amely maga is művészetről szóló vallomás: az anyag káosz közeli dühöngése természetünk stb. A klasszikus alkatról beszélve azonban Balassa mást is akar mondani: a klasszikus alkat és a klasszicizáló megkötés értelmezésében és értelmezhetőségében az életmű alapproblémáját akarja beleírni.

Mert a végletek összevonása adhatja ugyan a szöveg értelmezési nehézségeit, de önmagában mégsem értelmezési nehézség. Nem a végletek érdekesek, önmagukban, absztrakt módon: a klasszikust értelmezve Balassa nemcsak a természet végleteihez hozzáadódó egyensúlyról, és nemcsak az egyensúlynak megfelelő művészet korszerűtlenségéről beszél, hanem az egyensúlyt kísérő önreflexióról is; az egyensúly szövegen belüli ön értelmezéséről is.

hyperopia kezelési műtét

Klasszikus az, mondta Hegel, ami azáltal jelenti önmagát, hogy önmagát értelmezi. Amikor tehát a klasszikusban észlelt megértési nehézségről beszél, Balassa nemcsak a műértelmezésre gondol, hanem a Nádas-életműre vonatkozó leghangsúlyosabb állítását is kimondja: önértelmező szövegekről van szó; ha nem is a szerző önstilizációs "szövegbeíródásának" értelmében, hanem pontosan egy boldogságcsomó a látás javításához elbeszélő előtérbe állításával.

Aki a történetmondás által válik a szöveg legfontosabb értelmezési nehézségévé; akinek alkata nem más, mint az önértelmezés; aki az önértelmezések sorozatában válna azzá, ami: elbeszélővé.

Balassa tehát nem csak egy narrátort elemez, hanem valamit rekonstruálni akar, amikor elemez, magának a műnek a létrejöveteléről is beszélni akar: az érdekli, hogy hogyan jön létre, hogyan van az elbeszélő az elbeszélésben és az elbeszélés által. A klasszikus a látás monográfiában van enigmájában, a narrátor értelmezési nehézségében fölveti a műalkotás státuszának kérdését. Ezzel nem azt mondom, hogy filozófiai szövegként közelítené a Nádas-életművet, de azt mindenképpen, hogy "saját és sajátos filozófiai kérdezésmódot" tulajdonít annak.

A Nádas-szöveg történetmondásában: az elbeszélés önértelmezéseiben létrejövő narrátor az európai kultúrában létrehozott, annak az alapját és krízisét jelentő alany: az én metaforája A Nádas-monográfia pontosan ezért nem csak monográfia, hanem a művészetfilozófiai esszé nyelvén is beszél, mert Balassát nem csak az érdekli, hogy milyen az elemzett elbeszélés és a benne létrejövő elbeszélő, hanem azt kérdezi: mit jelent elbeszélni?

Pontosabban: mit jelent a látás monográfiában van elbeszélni és hogyan lehet ezt az önértelmezésekben elbeszélő elbeszélőt értelmezni? Természetesen: elbeszélés útján.

normális látás mennyit

Ezért ír Balassa "elbeszélő" monográfiát: "minden monográfia történetmondás is, különösen akkor, ha történetmondó műveket vizsgál. Mint ahogy világnézeti nap eseménye művészetben, úgy a rá vonatkozó reflexióban is a történetmondás egy - nem privát értelemben vett - személyes tudásból ered és átváltozva oda tér vissza.

Inkább látva, mint malterezve

A történetmondás "alannyá válása" számára egy mindennél alapvetőbb átváltozás, kölcsönösség tapasztalatát jelenti: alanyként hordozni a történetet, s mégis azáltal lenni alannyá, személlyé; mindez azért fontos, mert az elbeszélés és hordozó alanyának kérdése Balassánál éppen nem strukturális különbséget eredményez, hanem lehetővé teszi számára, hogy az elbeszélésben mint magatartásban, habitusban fölmutasson egy alapvetően fontos hagyományt: az elbeszélő művet, mint a személyes tudás egy formáját.

Meg lehetne persze kérdezni: miért csak az elbeszélő művekről esik szó, miért nem beszélek a Nádas-életmű többi reprezentatív műfajairól: a drámáról és az esszéről? Másrészt pedig: miért csak az elbeszélő mű kiváltsága volna a személyes tudás?

Az elbeszélés Balassa értelmezésében nem korlátozódik a történetmondásra, a hagyományosan epikai műfajokra: narratológiája visszanyúl az arisztotelészi "alapokhoz", és az elbeszélést meglévő, anyagukban rendelkezésre álló történések értelmező elrendezéseként, újra-összeállításaként; tapasztalatok és életesemények műbe rendezéseként érti. Ami ugyanúgy történik a Nádas-drámában és a Nádas-esszében is.

Az esszében a látás monográfiában van bizonyos megszorításokkal: pontosan az, ahogyan "életesemények műbe-rendezése" megtörténik az elbeszélésben és az esszében, a kétféle tapasztalat, "alannyá válás" jelenti a két szövegtípus alapvető különbségét Balassa számára.

Németh Marcell

A személyes tudás nem az élmény valóságát, a beleérzés esztétikáját jelenti: a személyes tudás a történéseket az önértelmezések sorozatában műbe rendező elbeszélő elbeszélővé, alannyá válásának ténye: az anyag műbe rendezése az elbeszélő tette, ám az elrendezett anyag első értelmezője szükségszerűen maga az elbeszélő; ebben az értelemben beszél Balassa az elbeszélésről mint a személyes tudás átváltozásának helyéről.

A személyes tudás nem az elbeszélő mű kiváltsága, de az elbeszélés, az alannyá válás adja ennek az átváltozásnak a helyét, ami mégis elérhetetlen: ebben az elérhetetlenségben van; ebben az elérhetetlenségben létezik a mű ennek a körülhatárolt elérhetetlenségnek a metaforája a könyv ; ebben történik meg a történetmondás.

A személyes tudásban Balassa a történetmondás "ontológiájáról" akar valamit mondani; ezekkel a szavakkal beszél a mű létéről, létezésének rendjéről: megnyilvánulásának autonómiájáról. Nádas szavaival: az elbeszélés: a "legreálisabb életesemény". Anélkül, hogy rekonstruálni akarnám az egyes művek, különösen pedig a két nagy regény a látás monográfiában van, a történetmondás "ontológiáját" így látom megnyilvánulni az Egy családregény végében: " A történetmondás ontológiája, a történet a látás monográfiában van feloldhatatlanul kettős: megfosztás és elvesztés, odatartozás és idegenség egyaránt jelen vannak benne.

S nemcsak azért a "legreálisabb életesemény", mondja Balassa, mert a történet történéseiben és törésében az "alannyá válás" sorsa mutatkozik meg, hanem mert ebben a törésben, "alannyá válás"-ban értelmeződik a másokkal való kapcsolat.

Ebben a törésben, ebben a tudásban más is látszik: más néz vissza az elbeszélőre. Idézem Nádas Egy író titkos önarcképe című esszéjét: "De ki az, akinek a szemében a gyilkos megpillantja önmagát?

A látás monográfiában van

S ha ez a vak szívű gyilkos megpillanthatja önmagát ennek a világos szemű idegennek a szemében, akkor az érdeklődő idegennek nem ugyanígy kell-e megpillantania önmagát a gyilkos szemében? Ki az, aki egy ilyen mély és kölcsönös veszélyességnek vállalja minden kockázatát?

szenzoros deprivációs látás

Az "alannyá válás" Balassa által leírt paradoxona tehát nem csupán az elbeszélő önértelmezése; hanem az, hogy az önértelmezés másban történik; az elbeszélő egy másik figurában ismeri föl magát: önértelmezésében egy másik figurából pillant vissza önmagára. Ebben az értelemben beszél Balassa a művészetről mint "láthatóvá tételről". A "láthatóvá tétel" a mű látványa: Balassa ezekkel a szavakkal beszél a művészet látszatáról és idealitásáról.

De nemcsak erről. A Nádas-monográfia a "láthatóvá tételben", azaz a mű létmódjában együtt elemezve a "történet ontológiáját" a "kockázattal", a "mély és kölcsönös veszélyességgel", ami az elbeszélő léte a a látás monográfiában van történetében, arról beszél, hogy a történethez tartozás, a részvétel "legreálisabb életeseménye" az európai kultúrában létrehozott ember folyamatos rákérdezése a saját történetéhez tartozásának tapasztalatára és ennek az odatartozásnak az erkölcsi kockázatára.

Balassa pontosan azért fordul az irodalomhoz mint személyes tudáshoz, hogy elemzéseiben megmutathassa, hogy a Nádas-életmű Egésze a maga eszközeivel, szerkezeteivel nem más, mint az európai történet- és történelem-mondás másolata, helyettesítője, mintája: befogadása: elfogadása az abban való részvétel kettősségének.

Az "alannyá válni" a történetben létkérdése, illetve az "elveszni a mesében" és "szabadulni-menekülni" általa etikuma. Balassát az egész életművében s így a Nádas-életmű a látás monográfiában van is legelevenebben foglalkoztató kérdések.

Semleges-e a semleges látás? – vitairatnak is beillő kritikánk a Nádas Péter-monográfiáról

Az odatartozás léte és etikuma: nem dialektikus ellentét, de konfliktus, melyet Balassa a Nádas-életmű majd minden pontján kimutat. Elsősorban azonban az életmű elbeszélő és esszéisztikus részének az összevetésében: "[esszé] és fikció vitájában és együttállásában tanító és tanú eredetileg martyr találkozik és küzd egymással. Az esszé tanít, a művészet tanúsít. Az esszé figurája a tanító, a művészeté a tanú. Az esszéíró tanít, az elbeszélő tanúskodik. A prózaíró és az esszéista szembeállítása nem új gondolat: Nádas "esszékorszakainak" kritikusai sokat foglalkoztak ezzel a konfliktussal.

Balassa számára a a látás monográfiában van azonban nem abban áll, hogy fikció és esszé mást mondanak, hanem abban, hogy ugyanazt: "Mintha az utóbbi írások azt igyekeznének rögzíteni, méghozzá formulaszerűen, ami a maga csődszerű jellegével valójában csak a fikció epika és költészet, ahogyan ez Nádasnál mindig egyszerre és együtt áll végtelenítő technikáival teremthető újra.

Az esszék az alannyá válás végtelenjét és a sors tükörszerkezeteinek végtelenjét akarják formulaszerűen befogni, metafizikailag legyűrve az időt minden metafizika legnagyobb ellenfelétkimondani az időről - a jelenről - az ítéletet. Ezért járnak ítéletidőben ezek az írások.

Valamit akarnak még egyszer - más közegben - ami már megvolt, megtörtént, a fikció világában Emlékiratok könyve " NP, Fikció és esszé tulajdonképpen ugyanazt mondják, csak az első láthatóvá tesz, a második ítél: lehetetlent akar; azt rögzíteni, ami csak újrateremthető volna.

S mert ítél, nem lehet úgy etikus, ahogy a fikció egy időben hordozza a láthatóvá tételnek és kockázatának etikumát: "Ezen a ponton éppen hogy nem az elbeszélés válik ťaz ész reményévéŤ a sors ellenében.

  • Inkább látva, mint malterezve – Várad
  • Verseskötet, esszé, regény, dráma, publicisztika, műfordítások után most az első kismonográfiája jelent meg.
  • Mit akar a monográfus?, A látás monográfiában van
  • Az orvosi élettan tankönyve | Digitális Tankönyvtár
  • Bazsányi Sándor több mint oldalon foglalkozik az egyik legjelentősebb kortárs írónk életművével, de kérdés, hogy sikerül-e közelebb jutnia hozzá.
  • Helyreállítja a látást szürkehályog esetén műtét nélkül

A sensatio paideává formalizálása, beszédbe, nyelvben, poétikában a törvények, a mérték és az arány rigorózus etikai fenntartásáról tanúskodik.

Ez a szigor, amely a fikcióban összekapcsolja a csábítót és a szentet, a könyörtelent és a gyöngédet, a szörnyűt és az elpusztulót, a voyeurt és a kisemmizettet, a tenyészetet és a nagyratörőt, ez az önmagát legelsőként nem kímélő, kötelességetikai szigor az esszében tehát nem, vagy alig beszél leginkább még az Évkönyv ökológiai passzusaiban arról, hogy ťanyagtalan szigoraŤ, mely szembekerül az alkat mélységes, írói szenzualizmusával, azért kényszerül arra, amire, mert az életben maradás argumentumán nyugszik Úgy akar tudatni valamit, hogy maga megfeledkezik valamiről; ez pedig vétség: " Akkor is, sőt akkor igazán csábítón mutatkozik meg nevelés, Bildung, felvilágosodás, kinyilatkoztatás, megvilágosító tudás és igazmondás hatalma, ha a docta ignorantiából indítja magát: egyedül azt tudom, hogy nem tudok.

Félreértés ne essék: nem a rejtett a látás monográfiában van vagy igazságbirtoklás hiú alakoskodásáról van szó ahogyan Athén legbölcsebb férfiúja esetében semhanem az érzékelés geometrikus-alakzatszerű, fotografikus igazlátásának szükségszerűen univerzális kimondani akarásáról, a logikus beszédre való átfordítás nem fikciós, hanem filozofikus-nevelő vágyáról, amely az Emlékiratok könyve után sokszor mintegy keresztbe lép - a rapszodosszal szemben, a mitológussal szemben, vagy egyszerűbben: az elbeszélővel szemben.

A láthatóvá tétel logikai formulaszerűséggé fordítása a mondás-tanítás vétsége. Nem meglepő tehát, hogy az esszé "rontott" láthatóvá tételében Balassa is tragikus devianciát lát: "Ennyiben a Nádas-esszé azonos Kierkegaard tragikus hősével: ťA a látás monográfiában van hős az etika kedvence